Bem József szobra
1849.
július 30-án Marosvásárhelyről indul Segesvárra, szálláshelyén, a Teleki-ház
falán 1990. március 15-e óta emléktábla hirdeti: „Ebben a házban szállt meg a
világszabadság nagy harcosa Bem József tábornok, aki 1849. július 30-án reggel
innen indult Petőfi Sándor kíséretében a fehéregyházi csatatérre. Emlékük
legyen áldott minden szabadságszerető ember szívében. Állította a
marosvásárhelyi iljúság.”
Bem József
altábornagyot, „Bem apó”-t mindig nagy szeretettel fogadták városunkban. A
Honvéd így ír 1849. június 9-10-i látogatásáról: „egy diadalív alatt hajtott be
kedves öregünk a városba s szálása ablaka alatt az egész város népe, hatalmas
éljenekkel tisztelgett minden háza ablakai fényesen kivilágítattak, barna
zenészeink pedig több harci dalok közt az ismert »osztrák ármány« című népdalt
is eljátszották. Másnap már jókor az egész hölgy-sereg talpon állott,
rózsakoszorúkkal hintend hős mentőnk utát. Öregünk leereszkedő nyájassággal
fogadá minden tisztelgőt s még aznap felment Besztercére a szélek vizsgálatára.
Az este szerencsések valánk visszatértével ismét üdvözölhetni. Ma a
fáradhatatlan hős elindult Csíkba azon biztos reményt hagyva hátra, hogy
állandó lakóhelyül városunkat választandja. Mily ritka szerencse! - ezt méltányolni
is tudó városunk polgárainak.”
Nem csoda
az 1848-49-es marosvásárhelyi honvédek kívánsága: Bem apó emlékét szoborral
megörökíteni, idegenben nyugvó hamvait hazahozni.
A
marosvásárhelyi Bem-szobor története 1868. augusztusában kezdődik, amikor a Budapesten
tartott országos honvédgyűlésen elhatározták, hogy több versenytárs város közül
a székely fővárosban, Marosvásárhelyen állítják fel elsőként az országban a
Bem-szobrot. A Marosvásárhelyi és Marosszéki Honvédegylet megalapította a
Bem-szobor bizottságot. A polgári körökből és a honvédség részéről 48 tagból
álló bizottmányt választottak (elnök Szabó János honvéd őrnagy, jegyző Bakcsi
József honvéd őrnagy). A Bem-szobor bizottmány 1868 októberében felhívó
aláírási íveket bocsátott ki a haza fiai és lányaihoz, pénzalap előállítása
céljából. A felhívás hangsúlyozta, hogy a Bem tábornok által különösen kedvelt
Székelyföld fővárosát indítványozta az Országos Honvédegylet a szobor helyéül,
mert: „a nagy férfi hagyományos nyilatkozata szerint utolsó napjait óhajtotta
volna élni itt”.
A
Bem-szobor bizottság rendszeresen tájékoztatta a polgárságot a gyűjtés
eredményéről. Az 1873. februári gyűlésen Szabó János az elnökségről lemond,
utódja Borosnyai Pál volt honvéd százados, jegyző Székely Ádám volt honvéd főhadnagy
lett. A pénzalap növekedésével a bizottság 1876 augusztusában lépéseket tett a
szobormű elkészítésére. Háromtagú választmányt neveztek ki: elnök Borosnyai
Pál, tagok dr. Knöpfler Vilmos és Bereczky Sándor országgyűlési képviselő, volt
honvédtisztek. A Budapesti Képzőművészeti Társulat segítségével 1877.
márciusában pályázatot hirdettek a szobor elkészítésére. 1877 őszén a
pályaművek
közül a Huszár Adolfét fogadták el. Huszár Adolf a korabeli Magyarország
elismert szobrászművésze, munkái: Budapesten Eötvös József és Deák Ferenc
szobra, a Duna-parton Petőfi Sándor szobra és mások. 1878 februárjában
megkötötték a szerződést, megállapodtak abban is, hogy a szobor díszes
talapzata ditrói gránitból készül, melyet egy debreceni kőfaragó készít el.
Marosvásárhely
sz. királyi város tanácsa és képviselőtestülete 1878. szeptember 20-án tartott
közgyűlésén a szobor helyét a főtéren jelölte ki.
A
Bem-szoborbizottság a „Bem szobor alap pénztárának Bevételi Naplója” alapján
1868-1881 között 1479,30 forintot gyűjtött össze. Az országos és helyi, főleg a
marosvásárhelyi kisiparos-adakozásból összegyűlt pénzösszegből a kiadások a
következők voltak: a szobrászművész honoráriuma 9000 forint, a kőfaragóé 5448
forint, vasrácsozat 554 forint, egyéb kiadások további 2588 forint. A forint
akkori vásárlóerejének érzékeltetésére megemlíthetjük, hogy az 1880-as években
egy véka búzának a piaci ára egy forint volt.
A
Bem-szobor bizottság tevékenységéről a korabeli magyar sajtó rendszeresen
tájékoztatta olvasóit. A Maros-Vidék című hírlap 1880. május-júniusban beszámol
arról, hogy a szabadságharc legnépszerűbb és tisztelt tábornokának a szobra jól
sikerült. Állandó rovatot indít, A Bem-szobor kérdéséhez címmel vitáztak a
marosvásárhelyi polgárok arról is, hogy a „halhatatlan emlékű Bem Apó” arccal
merre nézzen.
A
Bem-szobor leleplezési ünnepélyét 1880. október 17-re tűzték ki. A szobor-
bizottság felhívásban értesíti a polgárokat 1880. október 6-án a
szobor-leleplezési ünnepély menetéről. Az ünnepélyre az előkészületek már október
16-án megkezdődtek, a város lakossága ekkor feldíszíti a várost. A küldötteket
és vendégeket piros szalagjelvénnyel ellátott bizottság fogadta. 1880. október
17-én déli 1 órakor gyülekeztek a városháza nagytermében a vendégek, és onnan
vonultak a lobogókkal ellátott ipartársulatok sorai között. Díszőrséget a helyi
tűzoltók álltak. A szobor előtt a szobor-bizottság állt, szemben az 1848—49
évbeli honvédek, azok mögött az önkéntes tűzoltók, a szobor jobbján a hatóságok
és testületek küldöttei, a vendégek, balján a hölgyek foglaltak helyet. A
szobor-bizottság elnöke a szobrot ünnepélyesen Marosvásárhely sz. kir. város
közönségének nemzeti ereklyeként átadta.
Érdemes
idézni az 1880. október 8-án kiadott és „Maros Vásárhely szab. kir. város
mélyen tisztelt honfiaihoz és honleányaihoz” intézett felhívásból is: „[...]
ezen nemzeti jellegű és horderejű szobor-leleplezési ünnepély alkalmából
városunk úgyszólva a haza központjává, szívverésévé válván: városunk polgárai a
régi vendégszeretet, elfogadás és ellátás kedves és megtisztelő kötelessége
ritka hazafias szerencséjében részesül. Miért is hazafias bizalommal és
tisztelettel kérjük: méltóztassanak meghívott honfitársaink, vendégeink méltó
fogadtatása és elszállásolásáért kiküldött rendező tagjainkat és megbizottainkat
feladatuk megoldásában támogatni és elősegélleni.”
Október
16-án és 17-én a vendégeket Kerekes Sámuel hírlapíró már Székelykocsárdon
várta. Október 17-én érkezett a lengyel küldöttség 6 tagja. A Marosvásárhelyre
befutó vonatokat a közönség éljenzéssel fogadta. „Nagyszerű látványt nyújtott a
lengyel nemzeti és magyar lobogókkal feldíszített városban” a lembergi,
budapesti, kolozsvári és stb. küldöttség bevonulása.
Az
ünnepségről majdnem minden magyar hírlap tudósította olvasóit. A Bem- szobor leleplezési
ünnepély két ország és két nemzet - a lengyel és a magyar - küldötteinek színe,
mintegy 12-15 000 érdeklődő előtt, folyt le: „valóban nagyszerű, magasztos
ünnepély, két ország és két nemzet képviselete előtt”.
A
Maros-Vidék helyi lap részletesen ismerteti a Bem-szobor leleplezési
ünnepélyét, és felhívást intéz a 12. marosvásárhelyi honvéd zászlóalj tagjaihoz
és a volt honvédekhez, hogy az Oroszlán fogadóban gyülekezzenek, és onnan
vonuljanak az ünnepély színhelyére. A katonaság, a közös hadsereg és a helyi
honvédség részvételét, tehát a katonai tiszteletadást a hatóság megtiltotta.
Ezért a szobor előtt tiszteletüket csak az 1848-49-es honvédek tették akkori
egyenruhájukban. Mikor a lepel a szoborról legördült, váratlanul megdördült egy
ágyú. Megszólaltatója a hivatalos programon kívül rögtönző Szölőssi Sámuel,
Bem József egyik kedvelt tüzérmestere volt. A közönség lelkesedéssel,
meghatódva fogadta a tiszteletadó ágyúszót. Több mint 100 egylet,
törvényhatóság képviseltette magát.
Az ünnepség
este folytatódott. Az Iparos Polgári Dalegylet, a Zenekedvelők Egylete dalkar,
az Iparos Önképző és Betegsegélyző Egylet tánc-, zene- és dalvigalmat
rendezett. „Az ünnepély fényesen sikerült, mintha századok múlva ismét
országgyűlést látott volna a székely főváros falai között.”
Marosvásárhely
és a szobor-bizottság tudomására jutott, hogy Bem tábornagynak két nővére
szegénységben él. Újabb gyűjtés indult megsegítésükre, az összegyűjtött
összeget elküldték lengyelországi címükre. A helyi hírlapokban és a
Bem-albumban közölték az adakozók névsorát.
A
Bem-szobor története ezzel nem fejeződött be. Az államhatalom megváltozása után
a marosvásárhelyi szobrok tragikus sorsra jutottak. 1919. március 28-án szomorú
reggelre virradt Marosvásárhely polgársága. A főtéren levő Kossuth Lajos és
Bem-szobor, a Petőfi-emlékoszlop, a Kossuth Lajos utcai (ma Călăraşilor) II.
Rákóczi Ferenc szobor ledöntve, összetörve hevert a földön. A hatóságilag
támogatott vandalizmust eltussolták, az akkori megyefőnök a másnapi hírlapokban
megígérte, hogy hasonló inzultusok nem fognak megismétlődni.
1919-ben a
lerombolás után a Bem-szobrot beszállították a városháza udvarába, majd a
városháza pincéjében élt száműzetésben a műalkotás közel tíz évig. A
Bem-szobor ügye 1926 májusában került újból napirendre. Székely Károly
Budapesten élő szobrászművész a Magyar-Lengyel Egyesület nevében kéri a
polgármesteri hivatalt, hogy engedélyezzék a Bem-szobor lefényképezését.
Székely Károly utal arra, hogy a város szülötte és a fent említett társaság
kérésére egy 62 cm nagyságú Bem-szobrot szeretne készíteni, ezért szükségesek a
fényképek.
Kérését elutasították. 1928-ban a román állam elhatározta, hogy a szobrot
átadja Lengyelországnak. A külügyminiszter utasította a polgármesteri hivatalt,
hogy a városi tanács határozza el és engedélyezze az ajándékozást. A város
magyarsága és a helyi magyar sajtó mindent elkövetett, hogy megakadályozza a
Bem-szobor elszállítását, mintha érezték volna, hogy ez nem elszállítás lesz,
hanem végleges eltüntetés. 1928 augusztusában egymás után érkeztek a városi
polgármesteri hivatalba a kül- és belügyminisztérium utasításai. Felszólítják a
polgármestert, hogy sürgősen intézkedjék a „Böhm”-szobor lefényképezéséről,
határozzanak a lengyel tábornok szobrának átadásáról.
Dr. Bernády
György, a két világháború közötti egyetlen magyar polgármester, a XX. század
eleji híres városépítő többször összehívja a városi képviselő testületet.
Szomorúan döntenek a közadakozásból felállított lengyel-magyar szabadsághős
szobrának ügyében. A szobor 1880-tól a város tulajdona, gondozni, óvni,
megőrizni a város feladata volt.
Az 1928.
október 19-i városi képviselőtestületi gyűlés jegyzőkönyve lehangoló
véleményeket örökít meg. A magyar tanácsosok rámutattak arra, hogy a város
magyarságára nézve fájdalmas érzés a legendás hírű hős, Bem apó szobrának
kiadásáról dönteni.
A sors
iróniájaként ezen a tanácsülésen határozták el, hogy felállítják a főtéren
Avram Iancu szobrát. A kisebbségben lévő magyar tanácsosok közül többen
javasolták, hogy az Avram Iancu-szobor mellé állítsák vissza Bem szobrát. Végül
sok vita után többségi szavazattal elhatározták, hogy a szobrot átadják a
lengyel népnek. Értesítik a román Külügyminisztériumot az 1928. október 19. és
december 14-i határozatról. Hirdetményt függesztenek ki román és magyar nyelven
arról, hogy a képviselő testület október 19-én tartott gyűlésén felvett
jegyzőkönyv 10 napig közszemlére tétetik, ezen idő alatt adhatók be a
fellebbezések. 1928. október 20-31. között nem fellebbezett senki.
1928.
november 2-án jelentik, hogy a szobrot a város átadta a Külügyminisztérium
képviselőjének, és november 3-án törlik a municípium leltárából.22 1928.
december 11-én Jaross Béla apátplébános tiltakozik a határozat ellen. Szerinte
a tanácsgyűlés határozatképtelen volt, így nem érvényes a Bem-szobor kiadására
vonatkozó határozat. Fellebbezését nem fogadták el.
1942.
november elején Marosvásárhelyre és Székelyföldre látogatott Bem tábornok
dédunokaöccse, Bem Kosban Vladimir. A városházán érdeklődött a Bem- szobor
sorsa iránt, mert az Lengyelországba nem érkezett meg. Bem tábornok rokona
kedvéért kikeresték a szoborról szóló aktacsomót. Az iratok a fentiekben
elmondott tényeket tartalmazták. Az akkori újságokban megjelent tudósítások
hatására sok vásárhelyi szemtanú jelentkezett. Közölték, hogy sérült
Bem-szobrot szállított a vasúti kocsi Bukarestbe. Az előkerült
fényképfelvételek is a szobor csonkaságát bizonyították. 1919-ben, amikor
ledöntötték, az eséstől megtört a szobor nyaka és benyomult a fej a két váll
közé. A városháza udvarán tartott szobor fejét
letakarták, a többi rész épen maradt, így terjedt el a tévhit, hogy a Bem-
szobor sértetlenül került el a városból. Bukarestben nyoma veszett az
emlékműnek.
Bem
háromméteres bronzszobra a történelmi idők fergetegében eltűnt, városunk
főterén még az alapkő darabjai sem maradtak meg. A marosvásárhelyi magyar
emberek szívében azonban továbbra is él Bem apó alakja, emléke.
Kossuth
Lajos szobra
1899.
június 11-én az „ünnepek ünnepét” tartotta az egykori székely főváros,
Marosvásárhely. Kossuth Lajos szobrát leplezte le az ezrekre menő ünneplő tömeg.
Az erdélyi
magyarságnak, így Marosvásárhely polgárainak is, a Kossuth Lajos iránti
tisztelet egyik szimbolikus megnyilvánulására 1883-ban került sor. 1883 elején
Lázár Ádám marosvásárhelyi képviselő kezdeményezésére a törvényhatósági
bizottsági közgyűlés elfogadta azt, hogy a 80 éves „legnagyobb hazánkfiát”,
születésnapján írásban üdvözöljék „az önfeláldozó független hazafi- ság,
rendíthetetlen, tiszta jellemszilárdság és lankadatlan buzgalmú tetterő hálás
és méltó elismeréséül”. Kossuth Lajos 1884 májusában egy minden rajongójához
szóló, közös Hála nyilatkozat-ta\ válaszolt. Kossuth marosvásárhelyi hívei a
városnak szóló személyes válasznak tekintették a Hála nyilatkozat-ot.
Elhatározták, hogy megszerzik a város számára annak kéziratát. Lázár Ádám ezt
meg is tette. 1884. szeptember 12-én átadta a városnak a következő szöveg
kíséretében: „legnagyobb hazánkfiának ezen születése 80-ik évfordulója
alkalmából Hozzá intézett számos üdvözlő iratokra jelesen Marosvásárhely sz.
kir. város közönsége által 1883. évi március 30-án ... szám alatt kelt
üdvözlésére 1-26 lapon sajátkezűleg írt és aláírt eredeti nagybecsű idefűzött
Hála nyilatkozatot [...] a városi oklevéltárban örök emlékül megőrzendőleg
ezennel pótlólag beadja Lázár Ádám saját és társai, mint indítványozó városi
képviselők nevében.” Az átadott kéziratot sértetlenül őrzik a marosvásárhelyi
levéltárban ma is.
Négy évvel
később 1888 márciusában több törvényhatósági tag és városi polgár
kezdeményezésére „Magyarország állami függetlensége érdekében, a szabadság,
egyenlőség és testvériség lobogója alatt kitüntetett emyedetlen, tevékenysége,
és áldásos működése hálás elismeréséül” a törvényhatósági bizottság Kossuth
Lajost egyhangúlag Marosvásárhely sz. kir. város díszpolgárává megválasztotta.
Ő lett városunk első díszpolgára.
Kossuth
élete alkonyán kialakult kapcsolata Marosvásárhellyel ezzel még nem zárult le.
1893 novemberében dr. Bernády György javaslatára a város egyik legrégibb és
legforgalmasabb utcája, a Nagy szentkirály utca a Kossuth Lajos utca nevet
vette fel.
Kossuth
Lajos halála után országos mozgalom indult egy monumentális emlékszobornak az
ország fővárosában leendő felállítása érdekében. A hálás magyarság ennél többet
akart: megörökíteni Kossuth Lajos dicső emlékét az ország jelentősebb és
történelmileg nevezetesebb vidéki városaiban is. 1894. április 22- én a
Maros-Vidék helyi lap felhívást közöl Kossuth szobrot Marosvásárhelynek címmel.
E felhívásból idézzük a következő sorokat: „[...] Az erdélyrészi városok közül
az első kezdeményezés Marosvásárhely város közönségét illeti meg. Erdélynek e
központi fekvésű tősgyökeres magyar városa van hivatva ez országrészben az első
Kossuth szobrot létesíteni [...] Álljanak az ügy élére azok, akik arra
illetékesek. A kezdeményezést a város intéző férfiaitól várjuk. Hívjanak
mielőbb egy népes értekezletet össze, s mondják ki azon, hogy Marosvásárhely
térés piacán a Bem szoborhoz hasonló méretű Kossuth szobor emeltessék.
Alakítsák meg a szobor-bizottságot, s az nyomban indítson gyűjtést, hogy a
szobor a millenniumra felállítható legyen. A közönség a vezetőket lelkesedéssel
fogja e törekvésükben támogatni.”29
1894. május
1-én megalakult a marosvásárhelyi „Kossuth-szobor bizottság”. Az intéző
bizottság elnöke dr. Bernády György. A nagy bizottságba 380 helyi és vidéki
tagot választottak be. A megválasztott tisztikar a következő volt: elnök dr.
Bernády György, alelnökök: Csongvay Lajos, Vass Tamás, dr. Gidófalvy István,
Urmánczy János. Tiszteletbeli elnökök: Geréb Béla, Dósa Elek, jegyzők: László
Gyula, Szentgyörgyi Dénes, pénztámok Simon Ferenc, ellenőr Harmat Sándor,
számvizsgálók: Kathonay Gyula, Petrás Géza, Váradi Márton és Hoffmann Jenő.
A bizottság
ötévi törlesztéssel aláírási íveket bocsátott ki, és terjesztette szerte az
országban. Igyekezett Marosvásárhely és a vármegye területén mindenkit
megnyerni, hogy viszonyaihoz mérten a létesítendő szobor költségeihez
hozzájáruljon. A gyűjtés eredményes volt. így az 1897. december 4-én tartott
gyűlésen elhatározták, hogy a szobor elkészítésével megbízzák Köllő Miklós
Budapesten élő székely szobrászt. A bizottság a szobrásznak a következő
feltételeket szabta:
1. A szobor
Kossuth 1848-49 kori életének megfelelő álló alak legyen.
2. A szobor
talapzata 30, az ércalak 20 cm-rel magasabb legyen a Bem-szobornál.
3. A szobor
kis mintája 1898. év május 30-ig Marosvásárhelyen bemutatandó.
4. A szobor
nagy mintája 1898. december 15-ig Budapesten bemutatandó.
5. A szobor
1899. május 1-ig legyen kész és felállítható.
A bizottság
fenntartja a jogot, hogy a kész mintát és művet szakértőkkel megvizsgáltassa. A
szobrász a munkáért 10 000 forintot kap. E feltételek mellett Bemády Gy.,
Szentgyörgyi D., Oroszlán J. és Simon F. 1897. december 13-án a szerződést
megkötötték Köllő Miklóssal.31
Köllő a
szobor kis mintáját Marosvásárhelyt 1898. pünkösd ünnepén a székelyföldi
iparmúzeumban, a nagy mintát Budapesten 1898. november 8-án mutatta be. A
végrehajtó bizottság egy küldöttséget szervezett, melynek tagja volt, mint
felkért szakértő, Fadrusz János és Márk Lajos, azonkívül dr. Bernády György
elnök, Szentgyörgyi Dénes titkár, Simon Ferenc és Kupferstich Simon bizottsági
tagok. E bizottság 1898. november 8-án a szobormintát alkalmasnak találta.
1899. május
első napjaiban állította fel Köllő Miklós a kész ércszobrot Marosvásárhely
főterén, a hajdani Széchenyi téren. A szobor alapzatát a város közössége által
adományozott anyagból Soós Pál építőmester rakta le.
A
leleplezési ünnepélyt rendező bizottság elnöke Lázár Benedek rendőrfőkapitány,
titkára Szentgyörgyi Dénes volt. A bizottság 1899. május 23-án kibocsátotta a
meghívókat, elküldve azt az országgyűlés mindkét házának, a kormánynak és az
összes törvényhatóságoknak.
„Az 50
esztendő előtti nagy időből még egy emlék van a szép piactéren: Bem szobrával
szemben Kossuth Lajos szobra” - írja a Vasárnapi Újság 1899-ben. A Kossuth szobor
háta mögött emléktábla-márványlap jelöli azt a házat, ahol Petőfi Sándor lakott
és indult el a segesvári csatába.
A szobrot
felavatása előtt lefényképezték. Mikor a leplet levették a szoborról, az ott
álldogáló székely földművesek levették süvegüket, egy fehér hajú öreg így
szólt: „hajtsátok meg a fejeteket s keresztet vessetek, mintha az apátokra
emlékeznétek”. A szobor elkészítéséhez szükséges összeget főleg szegény
iparosok, kereskedők, földművesek adták. „Ilyen gyorsan, ily szobrot egy szegény
város erején csak igazi lelkesedéssel hozhatott létre” - olvashatjuk a
Vasárnapi Újság június 11-i számában.
A
Kossuth-szobor leleplezése rendezvényeiről a korabeli helyi lapokban közöltek
részletes tudósításokat.36 Az alábbiakban e beszámolók alapján idézzük fel a
leleplezési ünnepély fontosabb eseményeit, melyen Kossuth Ferenc is jelen volt.
Az ünnepély lélekemelő, hazafias szellemben, a nagy számú küldöttség és az
érdeklődök jelenlétében folyt le. Az ünnepély előtt a városi tanács az
Erzsébet-ligeti színkört újrafedette, megegyezett Farkas Mendel vállalkozóval,
hogy olcsón bevezeti a villanyvilágítást a ligetbe és a táncterembe is, az
ünnepélyt követő éjjelen teljesen kivilágítja a ligetet és a piacteret.37 A
rendezőbizottság felhívással fordult a város polgáraihoz, hogy e „napra
házaikat fellobogózni, és az erkélyeket kidíszíteni szíveskedjék.”
1899.
június 11-én reggel 5 órakor az Önkéntes Tűzoltó Egylet zenekara ébresztő
muzsikával járta be a várost. A feldíszített és fellobogózott házsorok
ünnepélyes színekben várták a percet, melyben a székely főváros Kossuth szobra
látható lesz. „Jól esik látnunk, hogy örömünkben részt vészén az egész ország
hozzánk özönlő vendégsereggel” - írta a Közérdeké A sétatéren alól hatalmas
díszkapu emelkedett, Kossuth Lajos arcképével díszítve. A díszkapu mellett az
ipartársulatok sorakoztak zászlóik alatt, az állomás felé vezető út tele volt
sokasággal. Az állomásnál a három csoportra osztott mintegy 300 lovas -
marosvásárhelyi földművesek és iparosok - magyar ruhában, nemzeti színű
kokárdával fogadta a vendégeket. A bandérium három csoportját Petri Zsigmond,
Jenei József, Szabó József vezette, hozzájuk csatlakoztak Makfalva, Kibéd,
Sóvárad székely községek lovas bandériumai is. Az állomáson a vendégeket,
köztük Kossuth Ferencet, Lázár Benedek rendőr főkapitány díszmagyarban fogadta.
Az állomásról elindult hosszú menetet az utcákon ezer meg ezer torokból fakadó
éljenző tömeg üdvözölte.
Az
újságírók tudósításaikban így számolnak be az ünnepségről: „fehér lepellel
betakarva állott a szobor s körülötte a tágas főtér ellepve, az emeletes házak
sűrű ablakaiban és a háztetőkön mintegy 15 000 ember kíváncsian és nyugodtan
várta az ünnepély kezdetét [...] Érdekes kép tárul a szemlélő elé a tér minden
pontján. Díszruhás urak, lovas bandéristák, sürgölődő rendezők, csillogó, lengő
jelvényekkel, 48-as öreg honvédek, hatóságok küldöttei, dalárdák, hadastyánok,
iskolák külön csoportjai, a vidéki székelység kompakt tömege és a tribünökön
köröskörül, az ablakokban szép asszonyok, szép lányok.” Küldöttséggel
képviseltette magát Budapest, Kolozsvár, Szászrégen, Udvarhely vármegye,
Kis-Küküllő vidéke stb. Maros-Torda vármegye küldöttségét külön megéljenezték.
Déli fél
12-kor a Kossuth Ferenc vezette küldöttség megérkezése után fölcsendült az
egyesített marosvásárhelyi dalárdák éneke, s az ünnepély kezdetét vette. Az
első ünnepi szónok dr. Kabdebó Ferenc volt. Beszédéből idézzük a következő
sorokat: „[...] tisztelt ünneplő közönség, ünnepi hangulattal amidőn Kossuth
Lajos e szobrát a nemes székely főváros és a honszerető székelység megbízásából
felemelő öntudattal és honfiúi kegyelettel a halhatatlanok babérkoszorújával
megkoszorúzzuk, vajha önök is velünk együtt éreznék a székelység s e város
méltó büszkeségét s vajha elmondanák mindenütt szerte e hazában, hogy mi
székelyek - kincsekben, birtokban szegények - Kossuth e szobrát szívünk
melegével építettük s szívünk szerelmével fogjuk azt megőrizni s
fenntartani.”
Az ünnepi beszéd után lehullott a lepel, és ott állt Kossuth
Lajos szobra élethű kivitelben. Percekig tartott a közönség lelkes éljenzése.
Felolvasták Szabolcska Mihály és Pósa Lajos alkalmi költeményeit.
Bedőházi
Lajos volt a másik ünnepi szónok. A díszmagyarba öltözött népszerű szónok
hosszasan beszélt Kossuth nagyságáról, ténykedéséről. Beszédét a következő
mondatokkal fejezte be: „[...] áldott e szobor szemben ott ama hősnek
szobrával,
fenntartva a nagy idők emlékét, hirdetve a jövő nemzedéknek: Csak az a nép
virágzik, csak az a nemzet él melynél nem a jelen, de a jövendő a czél.”
A
beszédek után a szentgericei székely dalárda énekelt. A koszorúk elhelyezése
után Oroszlán István átadta a szobrot a városnak, amit Geréb Béla polgármester
vett át. Végül Kossuth Ferenc megköszönte Marosvásárhely tettét, és elismerését
fejezte ki Köllőnek sikeres alkotásáért. Délután 2 órakor a Retzter Samu
kerthelyiségében bankett következett, melyen 300-an vettek részt. Az
Erzsébet-ligetben a sétazenét az Önkéntes Tűzoltó Egylet zenekara nyitotta meg,
utána az Iparos Betegsegélyző Egylet dalárdája énekelt. Fellépett a
szentgericei 65 tagból álló dalárda, ahol az öreg a fiatallal, nagy a
gyermekkel együtt énekelt.
A szobor
története sajnos ezzel nem ért véget. Amint jeleztük már, 1919. március 28-án
ledöntötték és összetörték. Az 1920-as években a szobor helyét átadta a város a
görögkeleti egyháznak templomépítés céljából. Itt épült fel az ortodox
katedrális.
Az
összetört szobor darabjai sokáig a városháza udvarán, talapzatának részei a
városmajor területén hevertek.
Az 1930-as években bronzanyagából román
sasszobrokat öntöttek. Ilyen sas-szobor került a szabédi és dédai román emlékmű
tetejére.
Petőfi
SÁNDOR-emlékek
1884.
szeptember 28-án Petőfi Sándorra, a szabadság halhatatlan költőjére emlékezett
Marosvásárhely polgársága. Petőfi Sándor élete utolsó hónapjaiban többször
tartózkodott városunkban.
1849.
január 13-án levélben kéri Kossuth Lajost, a Honvédelmi Bizottmány elnökét,
hogy helyezzék át Erdélybe a Bem vezetése alatt álló hadsereghez. E levélből
idézzük a következő sorokat: „[...] ha dicsőséggel nem harcolhatok, gyalázatot
sem akarok nevemre hozni, s mostanában véleményem szerint, gyalázat nélkül csak
Bem oldala mellett lehet az ember.” Kérését teljesítették. Bem után utazva
1849. január 21-én érkezett Marosvásárhelyre. Rövid pihenés után folytatta
útját Szeben felé, Szelindeken utolérte Bem hadseregét. Bem és honvédjei
örömmel üdvözölték az ismert költőt. A Bemmel franciául értekező költőt a
hadvezér fiaként szerette, és századosi ranggal a vezérkarhoz osztotta be.
Március
elején Petőfi megbetegedett, és Bem betegszabadságra küldte. Petőfi, útban
Kolozsvár felé, március 7-én érkezett városunkba, Teleki Sándorral együtt. Itt
pár napig pihentek. Életrajzírói szerint valószínű, hogy itt írta Bizony
mondom, hogy győz most a magyar című versét.
1849.
július közepén Petőfi ismét Erdélyben van. Július 20-án Tordára érkezik, onnan
Marosvásárhelyre. Marosvásárhelyről Udvarhelyen és Csíkszeredán át érkezik
Kézdivásárhelyre, majd Bereckbe utazik Bem után. 1849. július 29-én
újból
Marosvásárhelyen találjuk. Itt írja utolsó levelét, „Kedves-édes Juliskámnak”.
Ebben a levélben részletesen beszámol az utolsó előtti napok eseményeiről,
utazását „iszonyú út”-nak nevezte. A szabadságharc győzelmébe vetett hittel
tervezgeti eljövendő életét, amikor arról ír, hogy Erdélyben szeretne
letelepedni, és ideiglenesen Marosvásárhelyre akarja hozni családját.49 íme
néhány részlet a levélből: „...Előbbeni levelemben írtam, hogy Csíkszeredának
és Kézdivásárhelynek gyönyörű vidéke van; Sepsiszentgyörgyé talán még szebb; a
város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk
be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék. Bemmel Berecken
találkoztam; megálltam hintája mellett s köszöntem neki; Ő odapillant,
megismer, elkiáltja magát és kinyújtja felém karjait, én fölugrom, nyakába
borultam, összeöleltük és csókoltuk egymást. »Mon fils, mon fils, mon fils!«
szólt az öreg sírva. A körülálló népség azt kérdezte Egressy Gábortól, hogy
»Fia ez a generálisnak?«. Most még sokkal nyájasabb, szívesebb, atyaiabb
irántam, mint eddig, pedig eddig is az volt [...] Szintén ma az útban mondta,
hogy neked itt Marosvásárhelyt csináljunk szállást, s ide hozzalak. Nekem is ez
a fő vágyam, de amíg erősebb lábra nem állunk, a szomszédban lévő oroszok
irányában, addig ezt tenni nem merem. [...] De mihelyt némileg biztos lesz e hely,
az lesz első dolgom, meglehetsz felőle győződve.” Petőfi életrajzírói szerint,
Marosvásárhelyen őrnagyi egyenruhát rendelt posztóból, amit már soha nem tudott
viselni.
Élete
utolsó előtti éjszakájáról, amit Marosvásárhelyen töltött, többféle visszaemlékezés, nyilatkozat, legenda ismert. Tény az, hogy együtt laktak Egressy
Gáborral a Piactéren, Görög Károly kereskedő és felesége, Ziegler Vilma
házában. Nem messze volt tőlük Bem szállása, a Teleki-házban, ott is többször
látták őket. Bem altábornagy megtiltotta Petőfinek, hogy elkísérje Segesvárra.
1849. július 30-án hajnali sorakozó után, a Bem szállása előtti térről indult
útnak Székelykeresztúr, illetve Fehéregyháza felé. Szemtanúk későbbi
visszaemlékezései szerint Kurcz Antal őrnagy, Bem titkára vette fel Petőfit,
annak kérésére, kocsijára.
Marosvásárhely
szabadságszerető polgárai nem feledkeztek el a titokzatosan eltűnt költőről.
1884. szeptember 28-án a Görög-ház első emeleti erkélyes szobájának falába,
melyben a nemzet dalnoka a döntő csata előtti napon reggelizett, helyezte el a
hazafias kegyelet a Petőfi-emléktáblát. A leleplezési ünnepélyről így
tudósította olvasóit a Maros-Vidék : „Az ünnepély délután 3 órakor vette
kezdetét. Lázár Ádám országgyűlési képviselő, az emléktábla lelkes kezdeményezője,
mint az ünnepélyt rendező bizottság (Bartha Lajos mérnök, Bedőházi Lajos tanár,
Kerekes Sámuel tanár, Kuti Albert ügyvéd és szerkesztő, Lénárt József tanár, D.
Nagy János ügyvéd és szerkesztő) elnöke a Bem-szobor mellett sorakozásra hívta
fel az ünnepélyre küldött megbízottakat. Városi képviselőtestület,
takarékpénztár, rendezőbizottság, dalegyletek, iparársulatok tagjai, kik az
ünnepi díszben kivonult önkéntes tűzoltóegylet után sorakozva, a tűzoltó
zenekar indulója
mellett a Széchenyi téren felvonultak a takarékpénztári palotáig, mely előtt a
tér zöld fűvel volt behintve, hol az említett küldöttségek és képviselők
foglaltak állást, míg a rendre a tűzoltó egylet rendfenntartó osztálya ügyelt
fel. A Petőfi ünnepélyen a Magyar Tudományos Akadémiát Deák Farkas, a Kisfaludy
Társaságot Szász Béla, a Ferenc József egyetemet Szabó Károly, a Petőfi-
síremlék bizottságot Kuti Albert és Lakatos Sámuel, a Székely Egyletet Kovács
Ferenc apát-plébános vezetése alatt egy küldöttség képviselte. [...] A felvonulás
után a »Marosvásárhelyi Dalkör« és az »Iparos polgári egylet dalosztálya«
tagjaiból alakított dalárda énekelte el - Geiger Albert vezetése mellett - a
»Szózatot«, melynek szabatos előadása után Lázár Ádám szólalt meg az erkélyről,
hol az ünnepély szereplői voltak összpontosítva s hatásos és hazafias szellemű
megnyitó beszédében vázolta a koszorús költő nagyságát, s az emléktábla
keletkezését, melyen a következő felirat ékeskedik szürke márványlapba vésve,
aranyos betűkkel:
»Petőfi
Sándor a szabadság dalnoka, Marosvásárhelyt 1849. július 30-án, ezen Görög-féle
sarokház főtéri erkélyes termében Egressy Gáborral együtt Görög Károly és neje
Ziegler Vilma vendégszerető házigazdák körében megreggelizvén innét indult Bem
József altábornagy kíséretében a Fehéregyháza (Segesvár) melletti csatába, hol
1849. július 31-én eltűnt.«
Ez alatt
középen egy lant, ágyúkra, kardokra, nemzeti lobogókra fektetve, babér és
cserefiizérektől környezve. Ez után a következő versszak:
»Itt még
ember volt, innét indult ki nagy útra.
Hogy
csillag legyen Ó. Fénye örökre ragyog!
Emelte a
kegyelet 1884 « ”
Az
emléktáblát Jablonszky Vincze szobrászművész és műfaragó készítette. Az ünnepi
beszédet Lénárth József ev. ref. tanár tartotta. Méltatta Petőfi nagyságát,
verseinek szépségét. Hangsúlyozta: „[...] Petőfi Sándor, a magyar nép
legkedveltebb, legünnepeltebb költője, a nemzeti irodalom büszkesége, a
szabadságharc hősöket teremtő lantosa, e házban lakott és e ház akkori lakóinak
s azok körében gyűlt tisztelőinek volt utoljára vendége. [...] Petőfi életét
fölelevenítve, márványlapba vésett arany betűkbe örökítsük meg köztünk létének
utolsó napjának emlékét. Hogy e hajlék és annak falába helyezett márvány is
hirdesse az utódoknak [...] a nemzet az ő nagyjai iránt, minden irányba
igyekezett leróni a tiszteletet, a hála és kegyelet adóját.”
A diákok
elszavalták Petőfi két versét: A magyarok istenéi, és az Egy gondolat bánt
engemet címüt. Befejezésként a dalegyletek elénekelték a Himnuszt, majd a tűzoltózenekar résztvevők visszavonultak a Bem-szoborhoz. Itt Lázár Ádám
mondott beszédet Erdély és Marosvásárhely megszabadítójának szelleméhez, és
megkoszorúzták a szobrot. Az ünnepélyt megelőző napokban a leleplezési ünnepély
sorrendjét tartalmazó nyomtatványt terjesztettek városszerte. Ez tartalmazta az
ünnepély műsorát, az emléktábla szövegét és az elszavalt két Petőfi verset.
1912.
november végén a plébánia és a Takarékpénztár (volt Görög-ház) előtti téren
Petőfi-emlékoszlopot állítottak fel. A magas obeliszken Kallós Ede budapesti
szobrász bronz plakettje hirdette Petőfi Sándor marosvásárhelyi tartózkodásának
emlékét: „Azt a szomorúan dicsőséges emléket. Hogy a költő innen a székelység
fővárosából indult el utolsó útjára, meghalni a szabadságért.” „A bronz
plakett Petőfi alakját Bem tábornok és a múzsa alakjai közt ábrázolja, amint
kardjára ütve a harcba indul, a plakett egy terméskő oszlopba van foglalva.”Az oszlopot a városi munkálatokat végző nagyvállalkozók adományaiból emelték,
dr. Bernády György polgármester kezdeményezésére.
A
Petőfi-emlékoszlopot is 1919. márciusában döntötték le, 1923-ban a helyére a
román katona emlékművét emelték.
A Petőfi
emléktábla a Görög-házon (ma Hadsereg háza) napjainkban is emlékezteti a
vásárhelyieket, hogy: „Itt még ember volt, innét indult ki a nagy útra./ Hogy
csillag legyen Ő. Fénye örökre ragyog.”
Petőfi
Sándor halálának 150. évfordulója alkalmából, 1999. július 29-én a Teleki-ház
falán ünnepélyes keretek között leleplezték Puskás Jenő szobrászművész
Petőfi-dombormüvét, melyet Szokolai Imre Márton budapesti polgár ajándékozott a
városnak. Ez a dombormű nem helyettesíti a Marosvásárhely központjában
felállítandó Petőfi-szobrot. A Petőfi-szoborpályázatra beérkezett müveket 1999.
december 1-3. között tekinthették meg az érdeklődők. Többen kifogásolták azt,
hogy a Petőfi-szobrot nem a legméltóbb környezetbe tervezik. Petőfi Sándor
bronzszobrának méltó helye a városközpontban van. Az utókor tisztelgését
kifejező szobor-pályázatot a zsűri határozata szerint Hunyadi László művész
alkotása nyerte el. Az elképzelések szerint a szobrot 2000. július 29-én, a
millenniumi rendezvények jelentős eseményeként illene felavatni.
A Székely
Vértanúk emlékoszlopa
Az
1848^49-es forradalom és szabadságharc után az osztrák császári önkény- uralom
alatt már az 50-es évek elején, részben az emigráció befolyására, részben a
forradalom itthon maradt híveinek kezdeményezésére, szervezkedés indul a
szabadságharc folytatásáért.
1851
tavaszán Makk József volt tüzérezredes elnyeri Kossuth Lajos felhatalmazását
egy Habsburg-ellenes mozgalom megszervezésére. A Habsburg-ellenes szervezkedés
a Mazzini-féle szervezetek mintájára történt, mely az esztendőelven alapult. Az
„évszakrendszer” szerint a szabályzat az ország területét 12 hónapra osztotta,
melyből 3 Erdélyben működött.
A
„székelyföldi hónap” vezetője Török János lett, a marosvásárhelyi református
kollégium tanára. Gálfi Mihály ismert udvarhelyi ügyvédnek, aki Török János
sógora volt, az udvarhelyszéki „hét” szerepe jutott. A martonosi születésű
Gálfit
Erdély-szerte ismerték. Az Erdélyi Híradóban, majd a szabadságharc idején Bem
lapjában, a Honvédben közölt cikkeket. A legfiatalabb, Horváth Károly még
tanuló volt Marosvásárhelyen, amikor Török János kosztos diákja lévén
kiérdemelte tanára bizalmát, és bekerült a mozgalomba. Rá a háromszéki és a
miklósvárszéki főnökség, azaz egy „hét” feladata jutott, hogy annak „napjait”
és „óráit” megszervezze. Fiatal szíve buzgalmával állott be a nagyok mozgalmába.
1850 őszén, szüret ürügyén az ő balavásári szőlősében tartották meg az
összeesküvés székelyföldi vezetőinek találkozóját.
Az osztrák
hatóságok szinte kezdettől fogva nyomon követték a mozgalmat. A vezetők
elfogására 1852. január 24-e éjjelén került sor, de a letartóztatások
folytatódtak a következő napokban is. Elfogták Török János tanárt
Marosvásárhelyt, Gálfi Mihály földbirtokost Martonoson (Udvarhelyszék), Horváth
Károly földbirtokost szintén Marosvásárhelyt. Az elfogottakat 15-20 katonával a
várba szállították. 1851-től 1853 végéig pár száz embert fogdostak össze
Erdély- szerte.6“ Körülbelül 60 egyént, köztük 3 nőt is a szebeni fogdába
hurcoltak, ahol 2 évig tartották őket. A hosszú vizsgálat és tortúra 1853.
október 11-én véget ért. Ekkor olvasták fel a szebeni tüzérlaktanya udvarán
összegyűjtött foglyoknak az ítéletet.
Az
ítélethirdetés után, 1854 márciusának első napjaiban a halálra ítélt Törökéket
Marosvásárhelyre hozták, hogy „tettük színhelyén” végezzék ki őket. A várban
tartották őket, és március 9-én a vár udvarán olvasták fel előttük újból a
halálos ítéletet.64
1854.
március 10-én Marosvásárhelyen falragaszok (magyar, német, román nyelven)
tudatták a székely főváros polgáraival, miként Török János marosvásárhelyi
hittantanár, Horváth Károly földbirtokos és Gálfi Mihály ügyvéd az 1853.
október 11-én hozott ítélet által felségárulás bűntényéért kötél általi halálra
ítéltettek, s hogy a büntetést azon a napon fogják rajtuk végrehajtani.
Az eseményt
a szemtanúk emlékezése alapján így írja le Orbán Balázs 1870- ben: „[...] 1854.
március 10-én Marosvásárhelyt a Postaréten három bitófa emelkedett [...] A
rétet és a várost egy egész hadsereg özönlötte el, s megindult a gyászmenet a
nép könnyeitől áztatott utcában. Három hős: Horváth Károly, Török János és
Gálfi Mihály vitetett végig gyalog a városon, mindenik bátran, férfiasán
viselte magát. Horváth, ki díszmagyar ruhában glacékesztyűsön könnyedén lépett,
mintha valamely ünnepélyre menne, éppen ékeskedett midőn egy csapat varjú
átrepült, felkiáltott: »Még igen korán jöttök, éhségtök még ma nem
csillapíthatom«; minden ismerőst köszöntött, a hóhérral nevetve váltott szót,
szép szakáiknak kímélésére intve, s szivarozgatva a hazát és szabadságot
éltetve lépett a bitófára. Társai hozzá méltón bátran tették meg az utolsó
lépést, előtüntetve, hogy miként kell az elv és szabadság embereinek élni, s ha
kell halni is meggyőződésükért, s azért, midőn nagyságuk kortársaik s az utókor
bámulatát biztosítja, emlékük szentesítést érdemel azoktól kiknek lelkében gyászesetük
örökké sajgó
sebet
ütött. Ők elhaltak, de éppen haláluk biztosítá a halhatatlanságot számukra, s
míg magyar él e földön [...] a postaréti halom áldva és szent tisztelettel lesz
környezve!”
Sokáig
néma, szomorú volt ez a hely: „Rideg hant takarta Maros-Vásárhely határán a
kivégzetteket, e hantot a honfiúi és honleányi kegyelet naponta új virágokkal
hintette be, miket naponta dühöngő zsoldosok távolítottak el. Hiába kémkedtek,
hiába őrködtek, a virágok időnként megjelentek a síron, mert a lég fölöttük azt
lehelte, hogy ők ártatlanok, ők a haza sérelméért vesztek el.” „Ma nyíltan
szólhat fel a kegyelet székely vértanúink mellett is” - írja a marosvásárhelyi
Székely Közlöny 1868. február 22-én. „Ma már a nemzet nincs kétségbeesve, jobb
napokat ért, sőt tud örvendeni, s öröme közé áthozza kegyeletét bánatos emlékei
közül. Marosvásárhely lelkes polgárai arra törekszenek, hogy a nemzet
vértanúinak sírja ne legyen elhagyatva, tolmácsolja fölöttük a nemzet
kegyeletét egy síremlék. E lelkes kezdeményhez járulni mindnyájunk
kötelessége.”
Marosvásárhelyen
már az 1860-as években mozgalom indult, hogy a kivégzett székely vértanúk sírja
fölé közadakozásból síremléket állítsanak. Lázár Adám képviselő elnöklete alatt
szoborbizottság alakult. A „székely vértanúk” szobor ügyének a bizottmánya
1873. augusztus 10-én az emlékoszlop elkészítésével Aradi Zsig- mond szobrászt
bízta meg. A több éves szorgalmas gyűjtőmunka (országos és helyi)
eredményeként begyült összegből sikerült 1874-ben egy díszes, szürke porosz
gránitból faragott emlékkövet emelni.
Az
adományozók névsorát rendszeresen közölték a helyi lapok. Az első adományozók
között voltak Horváth Károly testvérei. A Székely Közlöny 1868. február 29-én
közli a Kolozsvári Közlönyben már publikált Horváth Gyula levelét. Ebből a
levélből idézzük a következő sorokat: „Köszönet azon nemes város polgárainak,
melynek földjében poraik nyugszanak, hogy emléküket oly kegyelettel őrizték
meg. Köszönet azon láthatatlan kezeknek, melyek amaz előttem kétszeresen szent
sírt a zsarnokság alatt is meg tudták tartani és azt a kegyelet virágaival
díszíték: kik soha senkinek, sem barát, sem ellenségnek el nem árulák magukat,
hanem te ttok jutalmát annak nemességében keresték.”68
A
marosvásárhelyi székely vértanúk emlékoszlopának leleplezési ünnepélyét 1875.
június 27-én tartották meg. Az ünnepély műsorát kinyomtatták és publikálták a
helyi és országos újságokban. Mindenkit meghívtak a székely vértanúk,
Török-Gálfí-Horváth szobor-leleplezési ünnepélyére. íme a meghívás szövege:
„Meghívás: A székely vértanúk: Török, Gálfi, Horváth emlékszobrának ünnepélyes
leleplezése Maros-Vásárhelyt a Postaréten 1875-ik évi június hó 27-én, vasárnap
délután, 3 órakor fog megtartatni, melyre a hatóságok, testületek és egyesek
tisztelettel meghívatnak. A gyászmenet a Széchenyi-térről indul ki.69 A
szobor-leleplezési ünnepély sorrendje:
»Hymnus«
Kölcseytől, énekli a két helyi dalárda együttesen.
1. »Ima«
mondja ev. ref. lelkész: Vas Tamás.
2.
»Leleplezési beszéd«, tartja Lázár Ádám.
3.
»Szentelt hantok«, Mosonyitól, előadja a m.-vásárhelyi dalárda.
4.
»Emlékbeszéd«, tartja: Orbán Balázs.
5.
»Gyászdal«, Zindheintnértől, előadja: a helyi iparos polgári dalárda.
6. »A
vértanúk emléke«, dicsköltemény, írta Jókai Mór, szavalja papjelölt: Lénárt
József.
7.
»Zárbeszéd« Berecki Sándor által.
8. »Szózat«
Vörösmarty tói, énekli a két helyi dalárda együttesen.”
A helyi
újságokban már június 25-26-án alkalmi versek, méltatások (Jókai Mór, Kerekes
Sámuel, Illyés Bálint alkalmi versei) jelentek meg. Az ünnepély kinyomtatott
sorrendjét, a Jókai Mór által írt „dicsköltemény”-nyel együtt 3 üzletben
lehetett megvásárolni, az ünnepély napján ez a helyszínen is kapható volt.
A
gyászmenet a Széchenyi térről indult el 1875. június 27-én délután 3 órakor. A
menet impozáns látványt nyújtott, tudósítja a Székely Hírlap: „Több ezerre menő
nép vett abban részt, s közeli és távoli vidékekről igyekeztek az egybegyűltek
leróni jelenlétükkel a kegyelet adóját. A ref. iskola ifjúsága, iparegyletek,
dalárdák - valamennyien ünnepélyesen, zászlókkal jelentek meg. A Postarétre érve
ott találkoztunk már igen nagyszámú közönséggel, ott láttuk a vértanúk rokonai
közül Töröknét, Gálfinak nővérét lányaival s többeket kik messziről jöttek az
ünnepélyen részt venni [...] A szoborról a gyászlepel a leleplezési beszéd
alatt hullott le: a résztvevő közönség meghatottan szemlélte a hazafiság által
emelt egyszerű, de annál ünnepélyesebb benyomást tevő emlékszobrot. Percek
alatt az már virág koszorúkkal volt fölékítve.”
Deák Farkas
a Vasárnapi Újságban közölt beszámolót: két évtized múlva azt a helyet, melyet
sokáig látogatni sem volt szabad, most „sok ezer ember kegyelettel állja körül,
s hol egykor bitófák rémíték az arra járókat, most ott díszes gránit-emlék
emelkedik: a kegyelet és hazafias érzések megtisztelő emléke. A jó vásárhelyiek
nem feledhették el a három ember szomorú történetét, s mihelyt a jobb idők
beálltak: a gyászesemény napján minden évben kirándultak a helyre, hol
polgártársaik elvérzettek. Aztán összeszedték filléreiket, a nagyközönséget is
felszólították, s egy díszes obeliszket emeltek, melynek ünnepélyes leleplezése
f. e. június 27-én történt, mely alkalommal Lázár Ádám és Orbán Balázs
tartottak emlékbeszédet, amaz a szobor fölállításának, emez a vértanúknak történetét adván elő.”
Az
emlékoszlop 21 láb magas, gúla alakú porosz gránit, s talpkövén egy dombormű
átnyilazott fekvő oroszlánt ábrázol, mely, bár sebezve, első lábai közt
szorosan tartja a nemzeti lobogót. Alatta keresztbe rakott két kardon a magyar
címer áll. Az emlékmű felirata a következő: „Bágyi Török János 47, Martonosi
Gálfí Mihály 37, Nagyváradi Horváth Károly 25 éves korukban Magyarország alkotmányos
szabadságáért Maros-Vásárhelyit 1854. március 10-én együtt kivégzett Székely
Vértanuk emlékének szentelte a kegyeletes nemzedék.”
Az
emlékoszlopon olvashatók Jókai Mór emléksorai:
„Szent hely
ez, oh vándor! egy nemzet tette e jelt itt Leghűbb gyermekei e végzetes sírja
fölé!
Élni
szabadságban, vagy azért meghalni merészen:
Ezt hitték,
vatták s haltak érte híven.
Törvényes,
szabad és független nemzeti állás Intő szobra legyen honfi, e drága jel itt!
” A Székely Vértanúk emlékoszlopa, a történelem viharos időszakának
ellenállva ma is zarándokhelye a marosvásárhelyi magyarságnak. A Székely
Vértanúk útja, az évente itt tartott március 15-i és október 6-i megemlékezések
is arról tanúskodnak, hogy a kivégzett hősök örök példaként maradnak meg a
magyarság szívében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése